10. nap Ó, a megbánás keserű könnyei! Ó, lipityomok! Miért is utasítottalak vissza titeket?! Én itt sírok utánatok a harmincvalahány fokos Dublinban, ti meg nyilván otthon énutánam. Ó, én ostoba! Miért is voltam ilyen könyörtelen hozzátok… Még szerencse, hogy elhoztam az utcai papucsomat, és arra le tudtam váltani a sneakerst – őszintén nem értem ezt a divatot. Miért hordanak nyáron edzőcipőt a lányok?? Már komolyan úgy éreztem néha ebben a hőségben, hogy a saját lábszagomon lépkedek.
A suliba érkezvén Owen mondta, hogy kapunk még egy kis időt, hogy felkészüljünk a prezentációra, majd eltűnt, és olyan sokáig vissza se jött, hogy úgy döntöttünk, hogy elkezdjük nélküle. Már jól előre haladtunk, mire visszatért, és közölte, hogy ha megbeszéltük a preziket, le kell mennünk egy másik terembe. A reflektálás a 2 kisses 2 kicks módszerrel történt: minden bemutatóval kapcsolatban 2 pozitív és 2 negatív meglátásunkat kellett kihangosítani – azért mi csínján bántunk a kritikával, tekintettel a körülmények hiányos voltára. Az meg nyilván az én szűk keresztmetszetem, hogy a matekosokét a háromszögek típusairól kissé hosszúnak éreztem, és a vége felé már arra gondoltam, hogy ha még egyszer meghallom azt a szót, hogy tráengöl, vagy hogy engöl, kiszaladok a világból. Az új termünkben Michael, az igazgató várt bennünket, aki elnézést kért bizonyos pontosan meg nem nevezett félreértések miatt, és azt mondta, hogy ő fogja megtartani nekünk a classroom management kurzust – de természetesen két és fél nap alatt már nem fog tudni mindenről beszélni, ezért mentimeteres szavazással leszűkíttette velünk a kört négy fő témára, és már bele is kezdtünk az elsőbe, a konfliktuskezelésbe. Mióta ilyen szép az idő – és vészesen fogy a pénzünk -, rákaptunk arra, hogy a St Stephen’s Green parkban piknikelve ebédelünk. A szomszédos Spárban ugyanis egy minden igényt kielégítő food bar található salátákkal, hideg és meleg ételekkel, színvonalas műanyag evőeszközökkel és komposztálható dobozokkal, poharakkal. Az egyik ilyen vásárlás után Ina kifakadt, hogy nem érti, hogy tudják ezeket az árakat megfizetni az írek – a háztartási cikkek (fogkrém, tisztítószerek stb.) árai két-háromszorosa a németnek, mondanom sem kell, hogy a magyarnak is. Mondtam, hogy látod, hogy nem bírják – nézd mennyi itt a kéregető, a homeless. Délután a Dublin Castle-ba mentünk: manapság itt iktatják be az ír köztársasági elnököket, de az 1921-es angol-ír egyezményig innen irányították az angolok Írországot, és őszintén szólva nagyon is érződik rajta, hogy mit tartottak az angolok Írországról – meglehetősen jelentéktelen a belső kialakítása az épületnek. Még szerencse, hogy sikerült kiharcolnunk a diákjegyet kis tanári csapatunknak. Az épületben található a többször levorrenbitizett Chester Beatty Könyvtár: egy ír származású milliomos adományozta többek között. Este pedig Herbie Hancock-koncert volt Dublinban, amiről szépen lemaradtam, pedig kb. az egyetlen, aki még él a nagy öregek közül. Ez pech. Nézzétek csak, milyen jó lehetett volna: Herbie Hancock - Cantaloupe Island (Glastonbury 2022) 9. nap Ma kitört a nyár a városban, és a forradalom a kurzuson.
Ami a csoportlázadást illeti, az azzal kezdődött, hogy Owen késett kb. egy órát, amit ugyan jelzett nekünk WhatsAppon, de egyrészt az utolsó pillanatban, másrészt Ina, a német lány pl. nincs benne a WhatsAppos csoportban, szóval szegény egyedül üldögélt a teremben – nem csoda, hogy amikor Owen befutott, Ina hangot is adott felháborodásának. A mai feladat az volt, hogy csoportokban megismerkedjünk az Edpuzzle alkalmazással, és legyártsunk egy flipped classroomos tanítási egységet. A csoportokat tantárgyak szerint próbáltuk létrehozni, én a nyelvtanárokhoz csatlakoztam. Maga az Edpuzzle egy ügyes kis dolog: lehet vele videót készíteni, videót vágni, fel is tölthetsz rá videót, és azt is szerkesztheted. A fő ötlete az, hogy a videódat meg tudod szakítani űrlapszerűen megjelenő kérdésekkel, amelyekre a tanulók válaszolni tudnak, és azonnal megláthatják, hogy helyes-e a válaszuk, ha az nem igényel tanári jóváhagyást. Ha rossz a válasz, vissza tudnak menni a szövegrészhez, de sajnos nem tudnak helyesbíteni a válaszon – ez szerintem hiányossága az alkalmazásnak. Az Edpuzzle egy feladatbank is egyben, kereshetsz témákra, évfolyamra, és az ott talált videókat felhasználhatod, szerkesztheted is akár. A javaslatomra a levélírás témáját választottuk, mert azt több szinten és minden nyelven tanítjuk, és óriási szerencsénkre az adatbankban találtunk is egy tökéletesen megfelelő videót. Elkészítettük hozzá az órai gyakorló feladatokat, majd kitaláltuk, hogy a harmadik egységben, a follow-upban milyen levelet kell a tanulóknak produkálniuk. Azért mondtam, hogy szerencsére találtunk anyagot, mert a teremben, ahol dolgoznunk kellett, le volt tiltva a YouTube, és amúgy is elég gyenge volt az internet, így akik maguk akartak videót csinálni, vagy már meglévőt szerkeszteni, azoknak nagyon nehéz dolguk volt – szóval az elégedetlenség nőttön nőtt! A két német kolléga a tettek mezejére lépett: felkeresték az igazgatót, és panaszt tettek. Holnap kell majd bemutatnunk az órákat – kíváncsi vagyok, hogy fog lezajlani. A tantermi forrongás után az utcán is forróság, 28 fok fogadott, amikor a csoportból többen Malahide-be indultunk. Egy csodálatos délutánt töltöttünk a kastély és parkja, a lepkeház, a Fairy Trail meglátogatásával, fagyiztunk és heverésztünk kicsit a tengerpaton, aztán hazavonatoztunk Dublinba. Este pedig két nagyszerű zenés élményünk is volt, az első egy híres rockslágereket (U2, REM, RHCP, BonJovi) éneklő/gitározó srác volt, a második egy ír népzenész duó – a közönség itt előbb csak tapsolt, majd táncra kerekedett. Mi tagadás, alázatos narrátorotok is oly lelkesen tapsolt, hogy őt magát is behúzták a lépcsőről, ahol álldogáltak, és csakhamar azon kapta magát, hogy karról, karra pördülget nagy vidáman, miközben egy hegedűs, meg egy gitáros eszelősen játszik, és az egész terem énekel és táncol. De jó volt. 8. nap Ma hétfő van, és a nagy izgalommal várt classroom management kurzus elkezdődött. Reggel Janával együtt indultunk, hogy a szokott helyen találkozzunk Luis-szal, és együtt sétáljunk el az iskolába. Az új csoportunk sokkal nagyobb , ezúttal 14-en vagyunk: két + 1 spanyol (Luis mellé betársult Manuel, és egy lány, a Kanári-szigetekről, Kandelária, 2 német, 1 cseh, 2 lengyel, és 4 olasz, valamint két magyar – szerencsére Owen, a tanárunk törekszik arra, hogy az azonos nyelvet beszélők lehetőleg ne kerüljenek egy csoportba a csoportmunkánál. És hát valóban, az egész délelőttöt különböző csoportokban töltöttük, a frontális rész kb. 5 percig tartott. Először nyilván bemutatkozásokkal kezdtük – mindenki beszélgetett mindenkivel pár percig, aztán kaptunk 5 percet, hogy egyénileg megfogalmazzuk, leírjuk magunknak a tanári erősségeinket, illetve a kevésbé erős oldalunkat, majd ezt megosztottuk a szomszédunkkal.
Ezután megalakultak az első hármas csoportok, és kaptunk 4 megbeszélni való problémakört: 1. Választhassanak-e a tanulók tantárgyat/témát? 2. Hogyan tudok elérni minden egyes tanulót az osztályban? 3. Hogyan tudok érdeklődést generálni? 4. Milyen tapasztalatokat szereztünk az online oktatás alatt a home schoolingról, home learningről? A csoportokban ezután rotálódtak az emberek, amíg össze nem találkoztunk ugyanazokkal az emberekkel. Owen közben körbe-körbe járt, és belehallgatott a beszélgetésekbe. A következő vitatéma a tanárközpontú vagy tanulóközpontú oktatás volt, itt már csak egy csoportban dolgoztunk – ezt a témát már kihangosította Owen, és végül megállapodtunk, hogy az óra tervezésénél a tanulókat kell a fókuszba állítani , és a tanulók tevékenységén kell a tanórának alapulnia. Ez a student centered oktatás lényege. Az utolsó feladat a a flipped classroomról való ismereteink összegyűjtése volt. Ekkor váratlanul Ina, aki Düsseldorfból érkezett, kifakadt, hogy honnan kellene neki ezt tudnia, ő azért jött ide, hogy classroom managementet tanuljon, és itt csak a flipped classroomról beszélnek, de arról sem, mert most is neki kellene magától kitalálnia. Ő azt akarja, hogy Owen mondja el először, hogy mit kell tudni valamelyik classroom management módszerrről, és aztán gyakoroljunk. Ekkor derült ki, hogy a csoport egy része flipped classroomra jelentkezett, a másik classroom managementre – ez utóbbi a nagyobb zsák, a tükrözött vagy fordított osztályterem ennek egy módszere lehet. A vitában próbáltam lehűteni a kedélyeket, mondván, hogy ebben a szituban Owen a tanár, és mi vagyunk a tanulók – feltételezhető, hogy Owennek van egy terve, mégpedig valószínűleg az, hogy velünk akarja modellezni, és így bemutatni pl. a student centered oktatást, a kooperatív technikákat, talán így első nap adhatunk még egy kis időt a kifutásra. Végül Owen kérdve kifejtő módszerrel feldobott egy T táblát a hagyományos és a fordított osztályterem összehasonlítására, amiből kiderült, hogy míg a hagyományosban 3 P követi egymást: presentation az osztályban, practice otthon, majd a production, addig a flipped classroomban a tanár kiadja otthonra magyarázó videót, és a feldolgozás, gyakorlás része fog az órán megtörténni, valamint a follow-up, a production. Mindezen bölcsességekkel felvértezve be is zártuk a napot, és elégedetten vonultunk el ebédelni, annál is inkább, mert a nap csodálatosan sütött. Egy német angol-töri szakos tanár, Oliver csatlakozott 3-ra fogyatkozott kis szűkebb csapatunkhoz, és az ebéd utáni sör, részemről half pint Guiness elszopogatása közben eldöntöttük, hogy Dartra szállunk, és ellátogatunk Dalkeyba, amely egy festői kis tengerparti üdülőfalu kb. félórányira Dublintól. És tényleg! Ez egy olyan tiptop, nyugodt, békebeli kis hely, az idős hölgyek olyan ártatlan arckifejezéssel kavargatják a teájukat a kávézók teraszain, hogy maximálisan alkalmas lenne egy ír Agathe Christie-regény színhelyéül. Szerettük volna a várat megnézni (itt jelmezes bemutató is van), de sajnos épp akkor lefoglalták a helyet, szóval erről lemaradtunk. A fotók a szorgos csoportmunkát ábrázolják. 7. nap Elérkezett a gyászos nap, Robertát el kellett búcsúztatni! Szerencsére a délelőttje még szabad volt, így még felkereshettük együtt a Szent Patrik-székesegyházat. Régi adósságunkat törlesztettük ezzel, mert csupán egy kőhajításnyira volt a szállásunktól, mégse került rá sor eddig. Először a mellette levő parkba tértünk be, mert Jana, aki ekkorra már felépült, meg akarta mutatni nekünk itt a 2013. december 10-én, az emberi jogok világnapján felavatott Vaclav Havel-emlékhelyet: egy kerti padot/széket egy kerek asztallal, és egy hársfával, amelyet a csehek nemzeti fájuknak tartanak.
Maga a katedrális – szerintem – építészetileg nem túl különleges, érdekesek viszont történelmi, kulturális vonatkozásai. Először is: azon a helyen emelték, ahol a legenda szerint Szent Patrik a dubliniakat keresztelte. Aztán megtekinthető itt a „Megbékélés kapuja”, amely két család öldöklő viszályának, a Butlerek és a FitzGeraldok harcának vetett véget, méghozzá úgy, hogy amikor a Butlerek a templomba menekültek, és a békeajánlatra sem mertek előjönni, félve a lemészároltatástól, Gerald FitzGerald egy rést vágatott az ajtóba, amin át benyújtotta jobb karját, jelezve, hogy a megbékélési szándéka komoly. A két családfő kezet rázott az ajtón keresztül, és megszületett a béke. A békére való törekvést képviseli az a kovácsolt vas Megemlékezés fája is, ami mellé tollat és falevél formájú papírlapokat helyeztek, azért, hogy a látogatók üzenetet írhassanak mindazoknak, akik egy háborús konfliktusban érintettek. Nem meglepő, hogy sokan üzentek szíriaiaknak, ukrajnaiaknak. De legesleginkább azt itt fellelhető Swift-emlékek miatt vártam már, hogy eljussak ide, és nem is csalódtam. Swift a Szent Patrik főesperese volt, a templomban még látható a szószéke is, és itt is temették el a leveleiben Stellának nevezett múzsájával közös sírba. A tárlóban, ahol halotti maszkját és koponyáját is láthattuk, egy idézetet is olvashattunk tőle: „Írországban elég vallásosságunk van ahhoz, hogy gyűlölködjünk, de túl kevés ahhoz, hogy szeressünk.” Swift talán az egyetlen angol volt, akit az ír nép igazán a szívébe zárt, s egyike azon keveseknek, aki minden tőle telhetőt elkövetett, hogy segítsen az írek nyomorúságos helyzetén. Hatalmas mázlink volt, mert belefutottunk éppen a templom híres kórusának próbájába – éppen ideje volt, hogy kicsit megálljunk az információgyűjtésben, és megpihenjünk. Én még bepecsételtettem a kis füzetembe, hogy ott jártam – ez a füzetke járt a múzeumjegyekhez, amit otthonról kaptam, aztán kihaladtunk a székesegyházból, hogy behaladjunk egy kávémérésbe. Fárasztó dolog a kultúra. És bár a 7. napon még a Jóisten is megpihent, mi viszont még rátettünk egy lapáttal, és rögvest ezután átmentünk a Dublinia múzeumba, ahol Írország viking vonatkozásait és középkori történelmét mutatják be, kétségtelenül szórakoztató formában. Sok fontos információ birtokába jutottam, például, hogy a vikingek mohát használtak WC-papír gyanánt. De viccen kívül, nagyon tartalmas és több helyütt interaktív a kiállítás, gyerekes családoknak is ideális. A Dublinia egy hajdani templomban kapott helyet, ami azért is izgalmas, mert fel lehet menni a toronyba, és onnan megcsodálni a városképet, valamit egy sóhajok hídján, egy középkori folyosón át lehet jutni a másik híres templomba, a Christ Church-be. Már régóta terveztük, hogy ott egyszer át fogunk menni, mert reggelente mindig átsétáltunk alatta. Szóval fentről integettünk képzeletbeli lenti önmagunknak, és elindultunk elkölteni a Robertával közös utolsó ebédet. Amúgy ez érdekes, hogy Roberta úgy szervezte meg ezt a 2 hetes kurzust, hogy az első hetet Dublinban, a 2.-at Amszterdamban tölti. Nem is tudtam, hogy ilyet lehet…. Mindenesetre a szívem gyászban, Roberta nagyon hiányozni fog. Délután Luis egy spéci ír sportmeccsre, hurlingre hívott minket, de mi Janával újra a kultúrát választottuk, és megnéztük a Christ Church-öt, amihez szintén volt audioguide, sőt olyan, ami fel is ajánlotta, hogy bővebb információhoz juthatok, ha kattintok még egyszer, de az igazat megvallva akkorra már úgy éreztem, hogy kattintson, akinek három anyja van, és mind a három angoltanár, szóval beértem az alapinformációkkal, plusz a prospektus okosságaival. A Christ Church számomra legérdekesebb része a parkjában található Homeless Jesus szobor – sajnos Dublinban is lépten nyomon hajléktalanokba, kéregetőkbe botlunk. Este hősiesen NEMet mondtunk a vacsorára – tényleg, ami sok az sok! Viszont Jana kérésére betértük egy Spárba, ahol csodák csodája lehetett barnarizslapocskát kapni! Az otthonosság érzetével eltelve zsákmányomat boldogan a kebelemhez szorítva távozni készültem a boltból Janával, természetesen fizetés után, amikooor – nos ebben az utolsó pontban mindenképpen különböztünk attól a két sihedertől, akik a kint várakozó bandájuk számára próbáltak néhány zacskó csipszet kivinni a Spárból. Rövid kergetőzés, és csúnya szavak kiabálása után a biztiboy visszaszerezte az árut, és hívta a rendőrséget. Nahát. A kis gazfickók. Amúgy nagyon beleéltem magam a középkorba, ami bizonyos képeken látható is. 6. nap Szombat, az egész napos kirándulás napja. Ezt utálom a legjobban, de sajnos igaza lett Louisnak, a városnézős ír tanárunknak, akármennyire is morcoltam rá. Ez a buszos túra bizony alaposan el lett rontva. A fő úticélunk a Cliffs of Moher volt, amely Írország leghíresebb természeti látványossága. Az útba beiktattak még egy Doolin nevű településen elköltött ebédet, a Burren Nemzeti Park megtekintését, valamint egy Galway-i városnézést is, de végül egyik programra sem volt elég idő.
Szívesen időztem volna többet a Moher szikláknál például, amelyek az imitt-amott csak előbújó napsütésben tényleg lélegzetelállító látványt nyújtottak, és elég hosszasan, kb 8 kilométeren el lehetett volna sétálni a tetőn, gyönyörködni a felszín harsogó zöldjében, a sziklák komor szürkeségében, és az óceán örvénylő kékségében. Valamint bizonyára érdekes lett volna a látogatóközpont is, de másfél óránk volt minderre összesen, ami édeskevésnek bizonyult. A másik szívem csücske a Burren volt/lett volna, ami egy csodálatos, szinte holdbéli táj, egy víz és jég alakította köves mészkőfennsík, amiről csak a többi ott bóklászó turistát kell fejben lefotosopolni, és máris tökéletes az élmény. Valószínűleg nem Galway tehet róla, hogy a vezetőnk csak 50 percet engedélyezett a város megtekintésére, kb. ezzel az útmutatással: Hey folks, this is the cathedral, the bus waits here, go to the loo, go across the bridge, there is the shopping street, nojz pobz, do shopping, go to the loo, don’t be late…. Szóval, ha ezt a majdnem órácskát hozzácsaphattuk volna mondjuk a szikláknál töltött időhöz, plusz az ebédidőt, elégedettebb lettem volna. De legalább a buszvezető azt tippelte, hogy vagy matektanár, vagy tornatanár vagyok. Este búcsúvacsorát rendeztünk Robertának, és én ismételten hagytam magam elcsábítani az ír marhasültek birodalmába. Oké. Végülis egész jó nap volt. 5. nap És máris itt az első tanítási hét vége. Délutánig még várni kell az oklevélre, 13.30-kor kezdődik a tanítás. Délelőtt Dublin legnagyobb zöld területét, a Phoenix Parkot vettük célba, ami tényleg gigantikus méretű, található benne állatkert is, meg szarvascsorda is, meg pl. az Egyesült Államok nagykövetének rezidenciája. Mivel már amúgy is terveztük, hogy beiktatunk egy bringázást a városban, most elérkezettnek láttuk az időt, és biciklire pattanva jártuk be ezt a valóban óriási területet. Utólag olvastam, hogy egész Európában ez a legnagyobb bekerített park! Az lehet! Viszont az enyém egész Európa legmagasabb homloka, ezt akkor realizáltam, amikor megnéztem Louis cangázás közben hátrafelé rólunk készített videóit . Sajnos ezen a programon Jana, a cseh lány nem vett részt, nem érezte jól magát – na persze, aki pad thait választ a jól bevált stew helyett, az ne csodálkozzon! (vicceltem)
Délután a suliban összegeztük az EPIC-ben átélt élményeket, majd többféleképpen reflektáltunk a kurzusra. Készítettünk pl „újságot”, amelyben részben a kurzus indító kérdéseit is felhasználva különböző technikákkal, pl. rajzzal, ragasztással válaszoltuk meg a kérdéseket: várakozásaim a kurzussal kapcsolatban és az eredmények; a nyelvvel való kapcsolatom; élményeim a csoportban; hatása a további tanári munkámra. Szóval elmélyülten kézműveskedtünk egy darabig, majd bemutattuk az elkészült műveket – egyáltalán nem csodálkoztam, hogy mindannyiunk alkotásában a kis négyesfogatunk fantasztikus egymásra találása kapta a legnagyobb hangsúlyt. Az én véleményem egyébként az, hogy az intenzivitás a nyelvtanulásban nem az iskolában töltött órákban valósult meg, hanem abban, hogy minden nap reggel 8-tól kb. éjfélig angolul kommunikáltunk, és ez egy egészen kivételes lehetőség volt (a számomra legalábbis). Megkaptuk a certificate-et is, és nagy örömünkben elhatároztuk, hogy ezt egy szuper helyen kell megünnepelni, ezért elmentünk a Bank nevű étterembe. (Furák ezek az írek, előbb a Church, aztán meg ez…Tiszta Kosztolányi, na ezt majd beleépítem az Édes Annába!). Ez is elég luxi kiállítású: élveztük a pazar környezetet, ételt és italt. A hitetlenkedőknek üzenem, hogy igen, a képen látható gigantikus burgert egyedül fogyasztottam el! 4. nap A mai nap különleges. Egyrészt, mert az előrejelzés azt ígérte, hogy nem lesz eső, és akár 20 fokra is felkúszhat a hőmérő higanyszála (ez durva, milyen mélyre mennek ezek az újságírói fordulatok), másrészt az iskolai program csak fél 11-től kezdődött egy múzeumlátogatással. Még előző nap ki is találtuk, hogy hogyan hasznosíthatnánk ezt a reggeli idősávot, és jegyet foglaltunk ma reggelre a Trinity öreg könyvtárába. Itt látható a híres 9. századi Book of Kells, a világ egyik legértékesebb kódexe. Latin nyelvű, és a négy evangéliumot tartalmazza ez a csodálatosan díszített mű, amelynek könyvtárnyi szakirodalma van: a szöveg, a kalligráfia, a szimbólumok, a pergamen, a festékek egyaránt még mindig kutatás tárgyát képezik. Ezekbe a kutatási eredményekbe pillanthattunk be a kiállításon keresztül az audioguide segítségével. Azért azt megmondom, hogy ezzel az angoltudással, ami nekem van, nem mindig akkora segítség az audioguide, mert nem tudom egyszerre hallgatni és olvasni a tárlókban kiállított tárgyak melletti szöveges magyarázatokat. Szóval azzal próbálkoztam, hogy egymás után olvasom-hallgatom az információkat. A könyvtárban őrzik a nevezetes Brian Boru hárfát is. A híres Long Room szépséges, de hát láttam én már itthon is gyönyörű régi könyvtárakat Egerben, Kalocsán vagy akár a budapesti Egyetemi Könyvtárat is említhetem. Mindenesetre egy fotóval adóztam a nagy Swift emlékének, az ő mellszobra is ott van a számtalan híresség között, amelyek őrzik a könyvtár rendjét.
Még mielőtt bejutottunk volna, sorba kellett állni a könyvtár előtt. A csoporttársaimmal beszélgettem, amikor megszólított egy lány: -Excuse me, I love your haircut. Where are you from? -From Hungary. And you? - From the US. I love your style! I don’t like your prime minister, but your haircut is amazing… Most komolyan!!! Mit is szoktak erre mondani? Ez is egy vélemény. Ezután, amíg vártunk a bejutásra, olasz, spanyol és cseh kollégáimmal csináltunk egy gyors áttekintést, hogy világszerte milyen elnököket választanak meg az emberek, de szerencsére sorra kerültünk – minek elrontani politikával egy ilyen szép napot! Ahogy említettem, ezután tanárnőnkkel az EPIC múzeum előtt találkoztunk. A múzeum másik megnevezése Irish Emigration Museum, és valóban a fő téma az ír kivándorlás szakaszainak, történetének, hátterének bemutatása, természetesen a híres ír származású nemzetközi karriert befutó személyekkel együtt – ezeket a témákat tematikus termek jelenítik meg. Maga az EPIC név telitalálat, hiszen amellett, hogy az Every Person Is Connected betűszava, nagyonis illik a kiállításra, hiszen igazán szórakoztató és impozáns méretű. Az egész kiállítás interaktív. Az elején kapsz egy menetlevelet, amit minden teremben lepecsételhetsz, és számtalan izgalmas alkalmazás segíti a bevonódást, az elmélyedést a témában. Nagyon tetszett például, hogy a lejátszott kisfilmekben visszaemlékezésekből írt jelenetekben színészek jelenítették meg a kivándorlás fő okait és körülményeit, és visszacsatolást is kaptunk a szereplők további sorsáról. Arról meg pl. egyáltalán nem tudtam, hogy Che Guevara is büszkélkedhetett ír felmenőkkel. Nagyon el tudnék képzelni itthon egy hasonló állandó kiállítást (egyes elemeiben emlékeztetett az Álmok álmodóira a Millenárison). Amúgy az EPIC teljesen magánpénzből készült és működik, csak mondom… Mint minden múzeumban itt is meg lehet ebédelni, mi is ezt tettük tanárnőnkkel, gyorsan átbeszélve frissiben az első reakcióinkat. Miriam elmondta különben, hogy kezdetben az írek azt gondolták, hogy ez a kiállítás csak külföldieknek szól, de mára ez kezd megváltozni: családi programmá is vált, és iskolai osztályokat is hoznak ide. Délután valóban kezdett kiderülni az idő, ezért szabadtéri programot választottunk, és kibuszoztunk a botanikus kertbe. A közlekedés Dublinban megérne egy külön posztot, most csak annyit a buszról, hogy emeletes, tiszta, van rajta wifi, és telefontöltési lehetőség. A botanikus kert meg egy álom!! Csodálatos park csodálatos növényekkel és mókusokkal, kaktusz- és orchideaház, dzsungelkunyhó, tavacska. Záróráig ott ámultunk és bámultunk… A végén még kimentettünk két lányt, akit bezártak véletlenül a szomszédos temetőbe, majd leültünk megpihenni egy közeli pubban. Na most az teljesen igaz, amit Miriam mondott nekünk az ír pubkultúráról, hogy az egy civil találkozóhely, nem kizárólag a lerészegedés terepe (azért a Temple Bart nem venném ebbe bele, de az egy turista negyed). És valóban – mondjuk időponttól függően – mindenhol láttunk családokat étkezni, idősebb hölgyeket traccsolni, munka utáni lazítókat, meccset nézőket a klasszikus alkesz figurákon kívül. Aki ismer, tudja, hogy sört itthon nemigen iszom, itt azért igyekszem megismerkedni a helyi fajtákkal, legyen az Guinness, Red Ale, vagy valamilyen IPA – természetesen csak szolidan – like a lady. 3. nap Ma, szerdán megint délelőtt volt tanítás, szóval igyekeznünk kellett a lányokkal, hogy odaérjünk a meeting pointra Luishoz 10 perccel 8 előtt – 8.30-kor kezdődik az óra. Ilyenkor sajnos nincs idő beülni egy rendes kávéra, pedig ez a neszkávézás eléggé pusztító. Hűvös az idő, 16 fok, de süt a nap – persze, mindig akkor, amikor pont óráink vannak!! Ma az improvizáláson volt a hangsúly, Miriam sokféle játékkal igyekezett a magabiztosságunkat fejleszteni a kommunikációban. Ezekből a feladatokból sokat tudok majd hasznosítani a saját óráimon.
A suli közelében találtunk egy príma kis pubot, ami meglepő módon egy félönkiszolgáló éttermet is rejtett a hátsó traktusában. A jellegzetes pubokban kapható ételeket kínálták itt is, de a pult mögött álló szakácstól kérve te magad állíthattad össze, hogy mi legyen a tányérodon, és volt kis és nagy adag is. Egy kis adag (ami nekem egy elég nagy adag) és egy hálfpájntginisz 11 euro körül van. A krumplipürét fagyiskanállal adagolják!! Az órák után Louis, az iskola egyik tanára vitt el minket egy kis egyéni városnézésre. Tényleg nagyon egyéni volt: gyakran lecövekelt házak előtt, tippeljünk, mennyi itt egy lakás, vagy az egész ház. Elmondta, hogy tanárként jól keres (nem tudtuk meg, hogy mennyire), de arról nem is álmodhat, hogy Dublinban lakjon – ebben lehet valami, Miriam is ingázó. Mondjuk tényleg elképesztő: 4500 € egy kis lakás havi bérlete a csatorna mentén. Egyéni véleménye volt még az építészetről is, pl. szerinte szörnyű, ha a régit a modernnel keverik. Hát nem tudom, nekem bejön. Louis időnként csak legyintett egy-egy megoldás láttán: Terrible! Tudjátok, én bírom, ha valakinek karcos a személyisége, az viszont kiverte nálam a biztosítékot, hogy amikor arról beszéltünk, hogy a szombati egész napos kirándulások közül a két lehetőségből ki mit választott (3 héttel a tanfolyam megkezdése előtt!!!), nemes egyszerűséggel közölte, hogy a Roberta és általam választott Cliffs of Moher túra ostobaság, az egy shit, az egyetlen értelmes választás a Glendalough túra, amit ő vezet. Ő például az egész csoportját eleve oda irányította. Mondtam neki, hogy ez így nem fair, hogy elveszi a kedvünket, miközben tudja, hogy rég kellett rá jelentkezni, és nem is lehet rajta változtatni. Miért szervez az iskolátok rossz kirándulást? – tettem fel a végül költőivé vált kérdést. Bakker, de utálom az ilyesmit! Amúgy a tekergés a városban jó volt, megtanultuk felismerni a georgiánus és viktoriánus házakat. Nagyon bírtam a csatonát – lehetne valaha ilyen pl. a Rákos-patak végig? Az is csodálatos, ahogy a Liffey partját birtokba veszik a városlakók. Gyönyörű a Samuel Beckett Bridge, Santiago Calatrava műve, amely egy nagy hárfát formáz. A Brian Boru vagy Trinity hárfa Írország nemzeti jelképe, szerepel az ír címeren, és a Guiness, valamint a Ryanair logóján is. Ha Írországban jársz, kötelező elem a híres nevezetes ír folk zenével és tánccal megismerkedned. Ha kell, hát kell! Estére próbáltunk helyet foglalni a The Church nevű étterem/bár/pubba, ahol, ahogy hallottuk, vacsorázás közben autentikus zene és tánc szórakoztatja a vacsorázókat. A Church az írta vissza, hogy asztalt foglalni nem tudnak, de ha odamegyünk fél 7-re, biztos le tudunk ülni. Így is tettünk, és piszok mázlink volt, közvetlenül a színpad előtt kaptunk helyet - fél órán belül az egész étterem vagy mi dugig tele lett. Ez a The Church egy káprázatos hely: egy 17. századi templomból alakították át (az orgona még ma is felismerhető), és mesésen gazdag a díszítése. Kicsit féltem, hogy egy lehúzós turistaattrakció, de az árak pont olyanok voltak, mint máshol, az étel nagyon finom volt, és a két személyes, egy hegedűsből és egy gitárosból álló zenekar – legalábbis az én fülem szerint – igazán jó zenét játszott. Időnként két géppuskalábú lány a színpadra perdült, és iszonyú cukin hozták azt, amit az ember vár ír tánc terén. Mondjuk én nem bántam volna, ha férfi táncosokat is kapunk, de ezt is nagyon élveztem. 2. nap Kedden délután voltak az órák, ezért délelőttre városnézést terveztünk. Szemerkélő esőben indultunk a lányokkal a Dublin Castle sarkához, ahol Luis-szal találkoztunk, és egy közeli teraszon leültünk egy kávéra. A kávézás kicsit elnyúlt, mert bár kora reggel esett az eső, addigra elállt, és kezdett kiderülni az ég, szóval nagyon élveztük a traccsolást a kinti asztaloknál üldögélve.
Először elsétáltunk a Ha’penny Bridge felé, ami Dublin egyik jelképének számít. Ez a gyalogos híd öntöttvasból készült, és ezt a becenevet arról kapta, hogy a 19. században fél penny volt az átkelés ára. A Leffey folyó partja egyébként hosszú szakaszon a gyalogosoké, a városlakók pihenését, kikapcsolódását szolgálja – ezt látva kicsit irigykedtem. Aztán Molly Malone szobra következett, amit Dublin másik jelképének is mondhatunk. Szegény Molly csak árulta-árulta a kagylókat, míg megbetegedett és meghalt – de minden iróniát félretéve Dublin egyik meghatározó történelmi tapasztalata a Great Famine, a nagy éhínség, amelynek következtében egy millió ember halt meg, és másik egymillió pedig elhagyta az országot. A szobor lenge ruhája, és bizonyos értelmezések viszont azt is sugallják, hogy Molly esetleg mást is árult – mindenesetre a turisták egyfajta szerencsehozó céllal Molly kifényesedett keblét fogva fényképezkednek – mi is szép sorban végigfotózgattuk egymást. Ezután a világhírű Trinity College (harmadik jelkép) felé vettük az irányt. Jó volt látni, hogy diákok is vannak a nyár ellenére, nem csak turisták. A parkban éppen krikett meccs zajlott, a templomban pedig egy esküvőre próbáltak a zenészek. Hallgattuk kicsit az éneklést, zenélést. közben a pap odajött hozzánk, és elmesélte, hogy az unokaöccse fog házasodni, és meghívott minket a szertartásra. El is akartunk menni rá, de a menyasszony oly sokat késett, hogy nem tudtuk kivárni. Sétáltunk a parkban, és megebédeltünk egy pubban, aztán már menni is kellett, mert kezdődött a délutáni tanítás. A suliban én azért kicsit pukkadoztam, mert mire beértünk, már ragyogóan sütött a nap! Eddig mindkét alkalommal akkor sütött a nap, amikor óráink voltak. De komolyan, ez tényleg olyan izé!!! A mai témánk a kiejtés volt. Nyelvtörőket vettünk. A hosszú és a rövid magánhangzók közötti különbséget gyakoroltuk, aztán a zöngés és a zöngétlen mássalhangzók ejtése közötti különbséget. Miriamnak megtanítottam, hogy a zs az s voiced párja, így már ki tudta ejteni a nevem – meg is kértem a csoportot, hogy Suzy helyett hívjanak Zsuzsának (amiből sokszor Zsuzsi lett) – egyszerűen imádom, ahogy a nevemet mondják!! Játszottunk a hanglejtéssel, hangsúllyal, majd „zenekart” alakítottunk, amelyet egy karmester dirigált, mutatva, hogy melyik hangot hogyan szólaltassuk meg. Miriam a végén kért tőlünk reflexiót, amiből kiderült, hogy mindenki élvezte a játékokat és egymás társaságát, ötleteit. Miriam megdicsért minket, mondta, hogy vannak csoportok, amelyekkel nem könnyű játszani. Nem álltam meg, hogy ne mondjam, hogy nagy létszámú fiúosztályokkal se egyszerű az ilyesmi. Amikor kifelé jöttünk a suliból, bementünk a St Maria’s Churchbe. Szép templom igazán, biztos költséges a fenntartása. Nem is bízzák a véletlenre az adományozást – nem lehet többé kifogás, hogy nincs nálam cash: az egyház terminállal biztosítja, hogy minden hívő adakozhasson, amikor csak jólesik. Ez igazán előzékeny gesztus! A jól megérdemelt vacsorát a Kennedy’s-ben költöttük el. Isteni Guiness-ben pácolt marhát ettünk. Nojsz pob. Közben foglaltunk jegyet a Trinity régi könyvtárába, kitárgyaltuk, hogy melyik országban hány órát kell tartani, milyen az infrastruktúra, a szülőkkel való kapcsolattartás - mit mondjak, a tanárok élete egyikünk országában sem fenékig tejfel. Végül üldögéltünk kicsit Oscar Wilde mellett a padon. Hazafele útba ejtettük a Temple bárt, belehallgattunk néhány kocsmakoncertbe, és hazasétáltunk. 1. nap A Teacher Academy a St Mary’s Church udvarán található egy csodaszép, fákkal övezett utcában, közel egy kis csatorna partjához. Itt is sok a tipikus dublini előkertes ház. Őszintén: megőrülök ezekért a házakért! Persze ebbe biztos kicsit belejátszik az is, hogy olvastam róla, hogy a színes ajtók az angol uralom elleni lázadás jelképei.
Az első hetem egy intenzív angol kurzus. Úgy tűnik, igazolódik, amit a schedule-ból már előre sejtettem, hogy magyar viszonylatban ez nem számít igazán intenzívnek, inkább laza, beszélgetős foglalkozások lesznek. A tanárnőnk, Miriam Stewart egy kedves nő, az ismerkedős játéknak köszönhetően sok mindent megtudtam róla is, és a csoporttársaimról is. Egyelőre öten vagyunk a csoportban, 2 olasz és egy cseh lány, Roberta, Bianca (ő még tanuló) meg egy spanyol fickó, Luis. Az óra szórakoztató volt, én nagyon bírtam, hogy spontán többször is dalra fakadtunk. Sinead O’Connor előadásában hallgattuk meg a Molly Malone-t, ami az egyik leghíresebb ír ballada, és a szövegértést gyakoroltuk rajta különböző technikákkal: az utolsó két fordulóban csodálatos kórust hoztunk össze mindenféle tanári ráhatás nélkül. Ugyanez történt a U2 I still haven’t found című számával. Ezen felbátorodva, amikor a prezentációk során rám került a sor, az egyik dia illusztrálásaként elénekeltem a Szomorú az idő kezdetű népdalt. A csoport okosan meg is tippelte, hogy a szomorú szerelemről szólhat, és megállapították, hogy a lelkivilágunk közel állhat az írekéhez. A bemutatkozás viszont egy kicsit furcsán sikerült, mert a homályos megfogalmazás miatt: legyen benne az ország is, de személyes is legyen, és legyen egy konkrét tárgy is, ami mindezzel kapcsolatba hozható, mindenki egészen mást csinált. Én pl. egy ppt-t vetítettem le, és ezzel kapcsolatban egy matyó mintás, de papírból hajtogatott fülbevalómat mutattam be. Luis viszont a spanyol füstölt sonkát és kenyeret – ezt nagy lelkesedéssel el is csipegettük. Ezután összegyűjtöttük a közös tanári értékeinket a pókhálóábráink összehasonlításával, a nyelvekhez való viszonyunkat a testrészeinkhez kapcsolva egy mézeskalácsfigura felhasználásával. Tetszett, hogy tanárnőnk, Miriam a közös pontokra helyezte mindig a hangsúlyt. Mire véget ért a délelőtti tanítás, kisütött a nap, és amikor Roberta felvetette, hogy nem megyünk-e Howth-ba fókákat nézni, Bianca kivételével egyöntetűen igent mondtunk, és a ragyogó napsütésben vonatra szálltunk, hogy meghódítsuk a fókák birodalmát. A Dart nevű vonattal utaztunk, tanulgattuk a Leap carddal a becsekkolást és kicsekkolást, de hogy, hogy nem, ahogy megérkeztünk Howth-ba, a kikötőbe, az ég beborult, és elkezdett szemerkélni az eső. Viszont megcsapta az orrunkat a fish and chips illata, szóval rövidke körbenézés után beültünk egy vendéglőbe a kikötőben. Csodálatosan beettünk, és megkóstoltuk a méltán híres Guiness sört. Mikor kiléptünk az étterem ajtaján, már elég rendesen esett, de mit nekünk eső, ilyen kiváló ebéd után! Vígan nekivágtunk a fókalelőhelyek, majd reményeink szerint a vár felderítésének. Kb. egy óra múltán azonban az eső elkezdett minden oldalról esni - nem hinnéd, de vízszintes irányban is elég jó az ír eső!! Találtunk néhány helybelit, aki a szelet túlordítva hajlandó volt beszédbe elegyedni velünk, és így kiderült, hogy fókákra ma semmi esély, mert igazából akkor szeretnek ide jönni, ha kapnak halat (amúgy lehet, hogy ez az időjárás meg a fókáknak is sok), szóval… szóval némi tekergés után feladtuk, és visszaszálltunk a vonatra. Utazás közben kitárgyaltuk az energiahelyzetet országainkban, a biogazdálkodást, tisztáztuk a másnapi programot, végül nagy vidáman hazaslattyogtunk. Annál is inkább vidáman, mivel kiderült, hogy Robertával és Janával egy helyen lakom. Másnap megbeszéltünk egy meeting pontot Luissal, hogy együtt menjünk mind az iskolába. Nagyon akarom látni a fókákat!! Talán később megpróbálom újra!!! Itt van egy fókás videó Howth-ból illusztrációként. https://www.irishexaminer.com/lifestyle/arid-30800125.html A kép pedig a koli és a suli utcáját, a templomot, Howth-t, valamint az ebédkét ábrázolja. |
téma
All
Archívum
August 2022
|