-2. nap – szombat - Balázs Istvánné Szeretek utazni, új embereket, új helyeket, más kultúrákat megismerni. Szeretem a kihívásokat is. Sokat utaztam, és mindig jóleső kíváncsisággal vártam az indulást. Most viszont izgultam. Az utolsó héten komolyan elgondolkoztam azon, hogy biztos ezt akarom? Teljesen egyedül, egy teljesen idegen helyen, egy olyan városban, ahol senkit sem ismerek, egy ismeretlen családnál lakni, mindig csak angolul beszélni – ez még rendben is lenne, de az Erasmus keretében egy olyan kurzuson fogok részt venni, melynek szakszavait csak elvétve ismerem, mégis feladatokat kell megoldanom, véleményt mondani a témában – erről egyre inkább úgy gondoltam, hogy túl nagy fába vágtam a fejszémet. De most már nincs visszaút.
Amíg megérkeztem Dublinba, minden rendben volt. Úgy gondoltam, hogy mivel a host familyt választottam és meg kellett írnom az érkezés idejét, valaki várni fog a reptéren, de nem ez történt. Kicsit keresgéltem, aztán vettem egy bérletet és az előre kinézett útvonalon elindultam a szállásra. Már teljesen sötét volt, az eső még a helyiek szerint is szokatlanul zuhogott. Itt értettem meg igazán a „mintha dézsából ömlött volna” kifejezést. A megfelelő buszra szálltam, és elindultunk. Jó helyen szálltam le, de az átszállással már probléma volt. Sötét volt, zuhogott, a telefonom tiszta víz lett, úgy gondoltam, Dublin és én nem leszünk barátok. A dubliniak viszont nagyon kedvesek. Egy segítőkész fiatalember az esernyője védelmében elkísért a megfelelő buszmegállóba. A buszra azonban több mint 15 percet kellett várni, semmi sem védett az esőtől. A kabátom, cipőm, és -ahogy később kiderült a hátizsákom bőröndöm is teljesen átázott. Végre megjött a busz. A sofőrtől megkérdeztem, hol kell leszállnom, de fogalma sem volt róla, az utasok azonban azt mondták, hogy az irány jó, de sokat kell utaznom. Majdnem jó helyen szálltam le – csak két megállóval hamarabb, a semmi közepén, szakadó esőben, sötétben. Az egyetlen megoldásnak a taxi tűnt, de szombat este, esőben még a taxiállomáson sem lehetett taxihoz jutni, nemhogy az utcán. Sebaj, a Google maps szerint csak 1,7 km van hátra! És ekkor kezdődött a kálváriám. A szakadó esőben kicsúszott a telefon a kezemből és összetört. Nagyon elveszettnek éreztem magam. Több embert kérdeztem meg az utcán, majd este 10 körül házakba kopogtattam be, ahol mindenki segítőkésznek bizonyult, de mint utóbb megtudtam egyáltalán nem ismerik a környéküket, és még a boltban sem tudták igazán, hogy az általam keresett kis utca merre található. (három saroknyira volt).Kb.11 órára megérkeztem vendéglátóimhoz, Ciarához és Jerryhez. Kedvesen fogadtak, és megmutatták a szobámat. Gondoltam, hazaszólok, hogy ne aggódjanak, de a telefonom összetört, a szobámban van wifi, de a laptopom is lemerült, és nem volt megfelelő adapterem, a háziak már lefeküdtek. Én is erre készültem, de az összes ruhám a bőröndben, az összes iratom és az Erasmus dokumentumok is, bár genothermben voltak, teljesen átázott . Mindent kiteregettem a szobámban, hátha reggelre használható lesz. Elég rossz éjszakám volt. Holnap kiderül, megszáradtak-e ruháim (fűtés csak este pár óra), kapok-e vasárnap átalakítót, és egy új esernyőt, megjavul-e a telefonom, és hogy hol az iskola. Comments are closed.
|
téma
All
Archívum
August 2022
|